Bemutatkoznak az utánpótlás edzői – 2. rész
Rózant János
1. Miért lettél edző, mi a legnagyobb célod a labdarúgásban?
Az ember miért vesz újra és újra levegőt, miért telíti el vele a tüdejét, az egész testét? Milyen érzés a víz alól feljönni és egy mély levegőt venni?
Ilyenkor egy lélegzet után érzi, ahogy az éltető erő elterjed a tüdőben és onnan tovább az egész testben. Azért veszünk levegőt, mert erőt ad, felfrissít, egyszerűen nem tudunk nélküle élni!
Nekem ugyanilyen érzés a labdarúgás, az edzősködés. Nem tudok nélküle élni!
Nyomtalan életet élni sem érdemes, ezért a történelem része akarok lenni a Voyage-zsal!
2. Mit tartasz a legfontosabbnak a képzésben, mi az edzői filozófiád?
Sajnos én még abban az időben nevelkedtem, amikor a labdarúgóedzések nagyrészt száraz futásokból álltak. Emlékszem 13 évesen 5-5 kg súly a lábaimon és nyomtuk a köröket az edzéseken, meg a fekvőket, meg a sprinteket. Az egy főre eső labdaérintésszám fejenként nem nagyon érte el az 500-at, abban a tudatban voltunk, hogy akkor lehetünk focisták, ha mindenkinél erősebbek, gyorsabbak vagyunk és többet tudunk futni. Ezeknek az edzéseknek meg is lett az eredménye, hiszen 15 éves koromra szétesett a bal térdem és összesen 4x műtötték meg. Az első műtét után azt mondta az orvosom, hogy fizikai munkát sem végezhetek majd, mert annyira roncsolódott. Ismétlem, 15 éves voltam…
Szerencsémre tanulmányaim során más utakat is megismertem.
Én a játéktudásban hiszek, mindig értő tudást próbálok adni a játékosaimnak. Nem az erőben, hanem az észben hiszek. Játékosaimnak az edzés legfőképp szellemi tevékenység, arra törekszem, hogy megértsék a miérteket. Emellett olyan magas színvonalú technikai tudással ruházom fel őket, amellyel a labdarúgás számukra önkifejezéssé válik. Nekem nem az a játékos aki rohangál a pályán és a felé tartó labdától fél, hogy el ne rontsa a helyzetet. Ez nem művészet. A művészet ott kezdődik, amikor a játékosok, a feléjük tartó labdát alig várják, alig várják, hogy hozzáérjenek és nem egy egyszerű átvétellel kezelik azt le, hanem már egy látványos mozdulattal, csellel veszik át. Ekkor válik a labdarúgás önkifejezéssé.
3. Mire vagy büszke eddigi edzői pályafutásodból?
Arra, hogy nem gondolkodom átlagosan, így nem képzek átlagos játékosokat és ez az átlagot zavarja.